A Varázsütés – Hazatérés

????????????????????????????????????

Hazatérés

Beni a kuckójában ült. A szomszédok üvöltöztek, zengett a ház. Fülhallgatót tett fel, és rockzenét hallgatott. A híreket böngészte. Imádta az internetet! Kutyája elégedetten nyújtózott a padlón. Az óriási Foltos szőnyegként töltötte be a teret. A legtöbb hír átlagos volt, de akadt egy bombasztikus! Így szólt:

Hihetetlen események a bolygón! Szerte a világon rengeteg gyerek bukkant fel a közterületeken, látszólag a semmiből. Fiúk és lányok, kisebbek és nagyobbak. Az egész Földgolyón! Az utcán sétálnak, a parkokban játszanak. Nem tudni, honnan jöttek. A legtöbben nem beszélnek. Aki mégis megszólal, képtelenséget mesél!

Egy lány azt mondja, hogy egy másik világból érkeztek. Régen a Földön éltek, de elmenekültek, mert nem érezték jól magukat. Féltek, mert bántották őket. A másik világban a Törődéstündér vigyázott rájuk. A tündérnek ez volt az egyetlen feladata: vigyázni a hozzá érkező gyerekekre. Jó volt vele, biztonságos.

De aztán jött a Varázsütés. Ezt egy hatalmas erő birtokolta. A Varázsütés pedig egy csapásra eltörölte a Földről a bántást. A gyerekeknek így haza kellett jönniük a Földre. Sőt, maga a Törődéstündér küldte őket vissza, hogy próbáljanak újra szerencsét.

Beni hitetlenkedve olvasta a sorokat. Észrevette, hogy Foltos nyugtalankodik. A kutya felugrott és izgatottan szimatolt. Beni tovább olvasott:

A Földre több ezer gyerek érkezett! A miniszter azt mondja: szakemberek fogják megvizsgálni őket, és biztonságos helyen, nagy gyerekotthonokban kapnak szállást. Gondoskodni fognak róla, hogy jól érezzék magukat. A gyerekek azt mondják, saját akaratukból mentek el régen.

Beni abbahagyta az olvasást és a nyugtalan Foltossal kilépett a gangos ház belső udvarára. A kertben ott volt egy ismeretlen fiú. Foltos rohanni kezdett felé.

– Foltos! – kiáltotta Beni. És látva a fiú riadt arcát, gyorsan hozzátette még: – Ne félj, nem fog bántani.

A kutya megszimatolta a fiút, az pedig végül megsimogatta.

– Te is a többi gyerekkel jöttél a másik világból? – szólította meg Beni. – Most láttam a híreket.

Az ismeretlen fiú elmondta, hogy ő is a Törődéstündértől érkezett. Régen, mikor kisebb volt, elhagyta a szüleit. De nem volt nagyon jó a tündérnél sem. Aki most, hogy eljött a Varázsütés, és minden gyerek biztonságban érezhette magát a Földön, hazaküldte őket.

Beni rájött, hogy a fiúnak nincs hová mennie. Talán behívhatja magukhoz. Csak egy napra. Anya, ha este hazajön, biztosan megengedi, hogy náluk aludjon. Hogy vacsorázzon egy jót. Máskor is aludtak már nála barátok és anya mindig kedves volt velük. Ennek a fiúnak ráadásul kék, zöld és sárga foltok voltak a bőrén, soványnak tűnt és nem is volt túl tiszta.

A fiú mesélt egy kicsit magáról. Neki is Beni volt a neve. Bár már tíz éves volt, annyi, mint ő, de nem járt iskolába.

Elkezdtek focizni az udvaron.

És az ismeretlen Beni végül beleegyezett, hogy együtt megvárják Anyát.

Mese: Beni és a cirkusz

Beni egy vándorcirkusz plakátját vette észre biciklizés közben, egy villanyoszlopra ragasztva.

Jöjjenek, itt a cirkusz! Krokodil! Kígyók! Idomított kutyák és majmok!

Megkérte a nagymamáját, hogy menjenek el és nézzék meg az előadást.

A kopott sátor a falucska vásárterén állt, odabicikliztek. Pár gyerek álldogált a cirkusz előtt este hét előtt pár perccel. Kívül egy lakókocsiban ült a jegyszedő, a bejáratnál több cirkuszos fiú állt. A legnagyobb azt mondta:

–          Nem biztos, hogy megtartjuk az előadást. A délutáni műsor elmaradt, érdeklődés hiányában. Ha most többen érkeznek, csak akkor lesz cirkusz.

Végül jöttek még nézők, így kinyitott a pénztár, jegyet vettek, majd Beni és a nagymamája bement a cirkuszba. Leültek a kopott műanyag székekre, a fűből hangyák másztak a zoknijukba, de a műsor mindenért kárpótolta őket. Kevés volt a néző, de annál lelkesebben tapsoltak.  A kutyák karikákon ugráltak át, a bekötött szájú krokodilt és a kígyókat meg lehetett simogatni. A jegyszedő volt a porondmester, a cirkuszos fiúk voltak a zsonglőrök, bűvészek, bohócok, artisták és állatidomárok is.

Amikor az előadás után hazafelé indultak, Beni észrevett egy feliratot az egyik lakókocsin.

ELADÓ PÓNILÓ! ÉRDEKLŐDNI A CIKRUSZBAN.

 Beni elkezdte győzködni a nagymamáját, hogy vegyék meg a lovacskát. Nagypapánál jól elfér, ő pedig akkor lovagolhat, amikor csak akar. Nagymamája megkérdezte a cirkusz vezetőjét, miért árulják a lovat.

–          A cirkusz elszegényedett. El kell adnunk, mert pénzre van szükségünk. Pedig nagyon a szívünkhöz nőtt ez az öreg jószágocska. De az embereket jobban érdekli a krokodil és a majmok, mint a póniló. – mondta szomorúan a cirkusz vezetője.

–          Vegyük meg, vegyük meg! – kérlelte a nagymamáját Beni.

–          Jobbat tudok! – mondta Beni nagymamája. – A cirkusz holnap is itt lesz. Vedd rá minél több társadat, hogy jöjjenek el! Ha ők is vesznek jegyet és ajánlják a cirkuszt másoknak, akkor lesz pénzük és nem kell eladniuk a szeretett lovat.

Így is lett. Beni körbebiciklizte a falut, és minden osztálytársának, barátjának elmondta, micsoda cirkuszt látott! Másnap tolongtak a gyerekek, annyian voltak, hogy pótelőadásokat is kellett tartani. A vándorcirkusz jó ideig a faluban maradt, és a lovacskát is nagyon sokan megsimogatták. Így lett pénz, és nem kellett eladni. Amikor a cirkusz tovább utazott, mindenhol megelőzte érkezését a lovacska híre, aki a cirkusznál maradhatott.

Kép

Gyógyító e-könyv: töltsd le a Háromfejű Agaton mesét!

Itt az őszi sürgés-forgás, új élmények, új örömök, új félelmek. A nagy rohanásban jól esik közösen kikapcsolódni egy kicsit. Most ingyen letöltheted és máris olvashatjátok ezt a népszerű mesét a Book and walk oldaláról, és lapozhatjátok ekönyv olvasón, laptopon, telefonon – kötöttségek nélkül.

Image

Kedvenc mesémről itt olvashatjátok az ajánlást.

Olvassatok együtt a gyerekekkel, mert érdemes!

Ingyenes e-könyv a Segítő Meséktől!

Kedves Olvasóim!

A blog egyik legnépszerűbb meséje alapján elkészült a Segítő Mesék első e-könyve.

A Háromfejű Agaton című mesét így ezúttal könnyebben, e-book olvasótok segítségével bárhol el tudjátok mesélni.

A mesét erről a linkről tudjátok ingyenesen letölteni az e-könyv olvasótokra, illetve iPad-re: A háromfejű Agaton

Ajánlom szívből az esti mesékhez, ha tetszik, használjátok szeretettel!

Az aranygyűjtő lány

Élt egyszer egy kislány, egy sötét erdő mellett. Mostohaanyja minden nap a fenyvesbe küldte el gyümölcsöt és gombát gyűjteni. Csak neki adott ilyen feladatot, édes lányai, a lány mostohanővérei és mostohahúga, egész nap henyéltek.  Egy napon, amikor a kislány az avarban matatott, talált egy csillogó-villogó aranygyöngyöt. Nagy örömmel vitte haza és mutatta a mostohájának. Az asszony kapzsi volt, rögtön arra gondolt, hogyan szerezhetne még több hasonló kincset. De mivel lusta volt és félt az erdőben, a kislányt zavarta vissza. Meghagyta neki, hogy addig ne menjen haza, amíg a kötényét tele nem szedi arannyal. A kislány nem tehetett mást, visszament.

Keresett, kutatott, de nem talált több gyöngyöt. Eltelt egy nap, kettő, három. Éjszaka madarak rikoltoztak és vadak surranását lehetett hallani a sötét fák árnyéka között. A lány a sötétben nem mert elaludni, így a harmadik nap végére nagyon elfáradt. Egyszer, amint négykézláb állva, tenyerével sepregette a leveleket a fák alatt, egy faajtót talált a földön. Odatapasztotta a fülét, hallgatózott, de nem jött hang mögüle.  Arra gondolt vágyakozva, hogy milyen jó volna, ha az ajtó mögött arany lenne, azt beszedegetné a kötényébe és hazamenne. Legyőzte hát a félelmét és felnyitotta az ajtót. Ideje sem volt megijedni, olyan hirtelen pattant ki belőle egy rút kis törpe, aki egyből hálálkodni kezdett a lánynak:
–    Köszönöm, hogy megmentettél, hogy kiengedtél börtönömből! Egészen elgémberedtek a tagjaim! – mondta, miközben nyújtózkodott.

A lány koszos ruháját, fáradt tekintetét, kisírt szemét látva megkérdezte:
–    Hát téged meg mi lelt? – bökött a lány orrára.
A lány elmondta neki, hogy addig nem mehet haza, amíg meg nem rakja a kötényét arannyal. Azért kesereg, mert semmit sem talál.
–    Ha csak ez a baj, szaladj, és gyűjts egy kötényre való gesztenyét. Ha megvagy, gyere vissza! Uccu neki, igyekezz! Itt várlak!
A lány befutott a fák közé. Amikor hátrapillantott, látta, hogy a torz törpe leheveredik egy szederbokor tövébe, és csámcsogva falatozni kezdi a bogyókat.
Este lett, mire a lány összeszedte a gesztenyét és visszatért, a kis törpét a bokor alá csúszva, hangosan horkolva találta. Megrázta a vállát, és megszólította:
–    Meghoztam a gesztenyét!
–    Borítsd ki a földre! Mire reggel felkelsz, arany lesz belőle!

Azzal a törpe álmot bocsátott a kislányra. Reggel a gesztenye halom helyén aranyhegy állt. A lány nem győzött hálálkodni, megrakta a kötényét és rohant vele haza a mostohájához. De a mostohának ez a kincs sem volt elég! Ahol ez volt, kell ott még lennie! Azzal visszazavarta a kislányt az erdőbe azzal, hogy hozzon még háromszor annyit. Adott neki egy kiskocsit is.
Mikor a kislány visszament, a törpét megint a szederbokor tövében találta. Elmondta neki az újabb feladatot.
–    Ezt már nem adom ingyen! – hunyorgott gonosz kis malacszemeivel a törpe.
–    – Mit kérsz cserébe?  – kérdezte a kislány. – Bármi legyen az, megteszem!
A törpe szeme felcsillant!
–    Hát, valójában lenne valami, amit kérnék. Ha megnősz, elmegyek érted és te hozzám jössz feleségül. – harsogta, majd éles hangon kacarászott.
A kislány beleegyezett a feltételbe. Most három napjába telt, amíg összegyűjtötte a gesztenyét, és a törpe egy éjszaka alatt ismét aranyat varázsolt belőle. A kislány hazahúzta a nehéz kocsit, a hám feltörte a vállát. A mostohája végre megelégedett a sok kinccsel.

Eltelt tíz év, a lánynak és testvéreinek gazdag kérőt keresett a mostoha. Messzire híre ment a dolognak, mert a lányok nagyon szépek voltak. A leggazdagabb legények hamar el is vették feleségül a mostoha idősebb lányait. Már csak a lány maradt és mostohahúga. A lány régen el is felejtette a rút törpét, akinek gyerekkorában ígéretet tett. Amikor a házuk ajtajának alsó részét türelmetlen kopogás verte és nyomában megjelent az apró termetű rémisztő alak, hirtelen minden eszébe jutott. A lány szívébe félelem fészkelte be magát. Amikor a törpe előadta kérését, hogy ő bizony a lányért jött, a mostoha közönséges, harsány kacagásban tört ki.

–    Ugyan már! – gurgulázott a torka – gazdag és hatalmas kérőket várunk, téged pedig észre sem venni, mintha egy mérges gomba lennél, aki éppen csak kibújt a földből.

A törpe szóra nyitotta a száját, össze-vissza, hegyes fogaitól hátrahőkölt a mostoha. A lány eközben csak ült szótlanul.

–    Hatalmas vagyok én, hatalmas. Sokkal különb annál, mint akiket eddig láttál! Tépd csak ki egy hajszáladat!

A mostoha kíváncsi volt, megtette, amit a törpe kért és átnyújtotta a törpe hosszú karmú ujjai közé a hajat. Kettőt sem volt ideje pislogni, a törpe a hajszálat arany nyakékké változtatta. Az asszony kapzsin nézte a csillogó kincset.

–    Elég gazdag vagyok a számodra?  – kérdezte, a mostoha mohó arcát látva magabiztosan a törpe. – Elég jó leszek a családodba?

–    Igen, elég jó leszel! – mondta a mostoha. – Több eladósorban lévő hajadon is van itt, és a rangidőst illeti a jog, hogy hozzád menjen!  – A lány elsírta magát.

–    Állok elébe, hogy elvegyem! – vigyorgott az apró termetű gonosz lény.

–    A rangidős én vagyok, és én is férjet keresek! Így én leszek a feleséged! – rikkantotta az aranytól megrészegült mostoha.

Bár a törpe gonosz volt, maga körül jóságra áhítozott. Így nyakába vette görbe lábait és addig futott a másik irányba, amíg jó messzire nem került a háztól, erdőtől és országtól, ahol a lány lakott. Soha többet nem látták. A mostoha még ma is a nyomában van, a lány soha többet nem hallott felőle. Húga és ő boldogan éltek az idők végéig.

A kastély

Egyszer volt, hol nem volt, éldegélt egy család egy kastélyban. A család legkisebb tagja, egy fiú a kastély egyik tornyában lakott. A szülei minden reggel elmentek és csak este tértek haza. A fiú minden napja ugyanúgy nézett ki. A kastély bekerített kertjében játszhatott, ahol kedves állatok laktak. A kertet nagy vaskerítés szegélyezte.
A fiú minden nap a kertben játszott. De egyik nap nem jöttek haza a szülei. Majd másnap sem, és harmadnap sem. A fiú éhes volt és szomorú. Leült egy fa tövébe és ott sírdogált. Ahogyan szomorkodott, egy kis szárnyas tündér szállt le hozzá, és így szólt:

– Miért sírsz, kisfiú? – kérdezte.

– A szüleim nem jöttek haza, én pedig be vagyok zárva ebbe a kertbe. Ki szeretnék menni megkeresni őket, de nincs kapu a kerítésen és én még egyébként sem jártam soha kint.

A tündér varázsolt egy kaput a kerítésre, amin a fiú ki tudott sétálni a kinti erdőbe. A tündér egy talizmánt is adott neki.

– Vigyázz nagyon erre a talizmánra. Ha idegenekkel találkozol, csak megdörzsölöd a talizmánt, és az megmondja neked, jó vagy rossz szándékúak-e, akikkel szemben állsz.

A fiú ment-mendegélt az erdőben, észrevett egy szürke, szőrős, ugráló lényt. Elővette a talizmánt és megdörzsölte.

– Talizmánom, mondd meg nékem, jóságos-e ez a lény.

– Jóságos – felelte a talizmán.

A fiú odamerészkedett hozzá.

– Hát te ki vagy? – kérdezte tőle.
– Én a nyúl vagyok. – válaszolta a lény.
– Éhes vagyok, segíts nekem – kérte a fiú.

A nyúl adott neki répát és csorbókát. A fiú megette, megköszönte, majd tovább indult. Ahogyan esteledett, észrevett egy másik szürke, szőrös lényt. De ahogyan a talizmánt kereste a zsebében, sehogyan sem találta. De nagyon fáradt volt, így úgy döntött, mindenképpen megszólítja az idegent.

– Hát te ki vagy? – kérdezte.
– Én a farkas vagyok – mondta a lény.
– És jóságos vagy gonosz a szándékod? – kérdezte a fiú.
– Én jóságos vagyok – válaszolta a farkas.

A fiú elmondta neki, hogy nagyon fáradt és egy helyet keres, ahol álomra hajthatná a fejét. A farkas nyájasan megígérte neki, hogy hazaviszi magához és nála eltöltheti az éjszakát. Amikor azonban odaértek a farkas házához, az becsukta maguk mögött az kaput, megfogta a fiú grabancát, és bedobta egy mély verembe, majd otthagyta. Ahogyan a fiú rémülten körülnézett, észrevett egy kislányt, aki szintén a verembe volt zárva. A kislány nagyon megörült neki.

– Téged is elkapott a farkas? – kérdezte. – Ne búsulj, ketten talán meg tudunk szökni tőle, és nem fog megenni bennünket.
– Megenni? – kérdezte ijedten a fiú, aki ezek után el sem merte mondani, hogy ő bizony önként és dalolva jött el a farkassal.

A kislány később kitalált egy tervet, és megbeszélte a fiúval, hogy mit kell tenniük.

Amikor a farkas megjelent, hogy ételt engedjen le nekik, felkiáltott neki:

– Farkas, beesett ide a verembe egy óriási, kövér nyúl!

A farkasnak felcsillant a szeme a nyúlvacsora gondolatára. Erősen tanakodott, majd így kiáltott vissza:

– Ülj be a kosárba! Felhúzlak, te pedig leengedsz, és felhozom a nyulat! – mondta a kislánynak.

Azzal így is lett. A kislány beült a kosárba, a farkas felhúzta, majd a kislány leengedte a farkast a verembe. Ott koromsötét volt, a farkas nem látott semmit, mert a szeme nem volt hozzászokva a sötétséghez. Kiugrott és izgatottan tapogatózott, szimatolt. A kisfiú pontosan ott állt, ahová a kislány leengedte a farkast. Amikor a vadállat kiszállt, a fiú beugrott a kosárba, és a lány felhúzta. Hanyatt-homlok menekültek, otthagyták a veremben a farkast. Addig futottak, amíg már jó ideje nem hallották az üvöltését. Egyszer csak megálltak, és kipihenték magukat, Majd elindultak a világban szerencsét próbálni. A gonosz ordas pedig még most is ott van a veremben, ha ki nem húzta valaki.

Szülő-gyerek kapcsolat: a helikopter-szülők

Új sorozat a blogon! Ennek keretében szülő-gyerek kapcsolatot is érintő (szociál)pszichológiai elméleteket, koncepciókat mutatok be. Elgondolkodtató, vitaindító összefoglalókat tervezek, amelyek hozzásegíthetnek, hogy a gyerekek szemével is lássuk a magunkat. Hogy magunkban is keresgéljünk, ha kell.

A napokban a H.O.M.E. magazint lapozva találtam egy írásra. Gyakorló szülőknek írt összefoglaló volt, ami a Helikopter a háznál címet viselte. Egy érdekes, terepen szerzett tapasztalatokból kialakított elmélet alapján készült. Kezdjük tehát ezzel a teóriával, amely a nyugati világ túlféltéséről és annak következményeiről szól.

A cikk szerzői Jean Liedloff pszichoterapeuta munkásságából merítve arra mutattak rá, hogy – egy közel fél évszázados folyamat eredményeként – napjainkra sok gyerek a szülei foglya, és persze szüleik is az ő rabjaik.

A teória szerint a túlféltő, túlellenőrző, gyerekeik felett felnőtt korukig helikopterként köröző szülők utódai önállótlanok lesznek, elvesztik természetes túlélési ösztöneiket. És mivel ilyenné válnak, a szülők kénytelenek róluk állandóan gondoskodni.

Gondoljunk bele abba az érdekes paradoxonba, hogy míg ma a lehető legkevesebb veszély leselkedik a gyerekekre (minden gyerek-biztos: az autónk, a házunk), eddig soha nem látott eszköz-arzenál áll rendelkezésünkre a gyerekek fizikai kontrolljára. És használjuk is őket. Amíg kicsik, mindent gyerekzárral, kapuval zárunk el előlük, bébi-őrrel hallgatjuk őket, amikor nagyobbak, mobiltelefonjuk, helymeghatározó gps-ük mindenről lépésükről tudósít bennünket. Csemeténknek így nem adatik meg a tapasztalati úton tanulás lehetősége: egy pipogya gyereket pedig jogosan kell félteni.

Ezzel szemben elképzelhetőnek tartod, hogy egy bennszülött indián elmegy a gyereke helyett felvételizni az általános iskolába, utána pedig megírja helyette a házi feladatát? Ugye nem.

A túlféltő szülő és gyereke között nem alakul ki bizalom, egymás foglyai lesznek. Ez egy rossz mechanizmus. Nem nehéz meglátni: az lenne a kívánatos, ha újra felvállalnánk – vagy, ha minket is rabnak neveltek, megtanulnánk – az ösztönös óvást-kötődést és az elengedést. Egy új egyensúlyt. Megbíznánk a gyerekünk természetes életösztönében. El mernénk engedni a kezét.

Jean Liedloff nem karosszék-tudós volt, aki a levegőből szedné az elméletét. Többször, több évet töltött dél-amerikai őserdőkben, ahol indián törzseket tanulmányozott, és itt tette értékes megfigyeléseit az anya-gyerek kapcsolatról. Megfigyelt asszonyokat, akiknek veszélyes utakon, mérgező növények és vadállatok fenyegetésében kellett vizet hordaniuk a törzs számára. Számukra természetes volt, hogy az utánuk tipegő gyerekeik szorgosan követik őket, eszük ágában sem volt hátraforogni miattuk. Bíztak a csemetéikben és abban, hogy ők azt igyekeznek tenni, ami nekik jó. Igyekeznek életben maradni. És tanulnak a tapasztalatokból.

Ha mélyebben el szeretnétek mélyedni a témában, ajánlom a szerző Az elveszett boldogság nyomában – A kontinuum elv című művét olvasásra. Jean Liedloff azt tanította, hogy a boldogság természetes, állandó állapot kellene, hogy legyen. A tudósnő idén tavasszal, 85 évesen halt meg.

Ti elég szabadságot adtok a gyerekeiteknek? Vagy egymás rabjai vagytok?