Élt egyszer egy kislány, egy sötét erdő mellett. Mostohaanyja minden nap a fenyvesbe küldte el gyümölcsöt és gombát gyűjteni. Csak neki adott ilyen feladatot, édes lányai, a lány mostohanővérei és mostohahúga, egész nap henyéltek. Egy napon, amikor a kislány az avarban matatott, talált egy csillogó-villogó aranygyöngyöt. Nagy örömmel vitte haza és mutatta a mostohájának. Az asszony kapzsi volt, rögtön arra gondolt, hogyan szerezhetne még több hasonló kincset. De mivel lusta volt és félt az erdőben, a kislányt zavarta vissza. Meghagyta neki, hogy addig ne menjen haza, amíg a kötényét tele nem szedi arannyal. A kislány nem tehetett mást, visszament.
Keresett, kutatott, de nem talált több gyöngyöt. Eltelt egy nap, kettő, három. Éjszaka madarak rikoltoztak és vadak surranását lehetett hallani a sötét fák árnyéka között. A lány a sötétben nem mert elaludni, így a harmadik nap végére nagyon elfáradt. Egyszer, amint négykézláb állva, tenyerével sepregette a leveleket a fák alatt, egy faajtót talált a földön. Odatapasztotta a fülét, hallgatózott, de nem jött hang mögüle. Arra gondolt vágyakozva, hogy milyen jó volna, ha az ajtó mögött arany lenne, azt beszedegetné a kötényébe és hazamenne. Legyőzte hát a félelmét és felnyitotta az ajtót. Ideje sem volt megijedni, olyan hirtelen pattant ki belőle egy rút kis törpe, aki egyből hálálkodni kezdett a lánynak:
– Köszönöm, hogy megmentettél, hogy kiengedtél börtönömből! Egészen elgémberedtek a tagjaim! – mondta, miközben nyújtózkodott.
A lány koszos ruháját, fáradt tekintetét, kisírt szemét látva megkérdezte:
– Hát téged meg mi lelt? – bökött a lány orrára.
A lány elmondta neki, hogy addig nem mehet haza, amíg meg nem rakja a kötényét arannyal. Azért kesereg, mert semmit sem talál.
– Ha csak ez a baj, szaladj, és gyűjts egy kötényre való gesztenyét. Ha megvagy, gyere vissza! Uccu neki, igyekezz! Itt várlak!
A lány befutott a fák közé. Amikor hátrapillantott, látta, hogy a torz törpe leheveredik egy szederbokor tövébe, és csámcsogva falatozni kezdi a bogyókat.
Este lett, mire a lány összeszedte a gesztenyét és visszatért, a kis törpét a bokor alá csúszva, hangosan horkolva találta. Megrázta a vállát, és megszólította:
– Meghoztam a gesztenyét!
– Borítsd ki a földre! Mire reggel felkelsz, arany lesz belőle!
Azzal a törpe álmot bocsátott a kislányra. Reggel a gesztenye halom helyén aranyhegy állt. A lány nem győzött hálálkodni, megrakta a kötényét és rohant vele haza a mostohájához. De a mostohának ez a kincs sem volt elég! Ahol ez volt, kell ott még lennie! Azzal visszazavarta a kislányt az erdőbe azzal, hogy hozzon még háromszor annyit. Adott neki egy kiskocsit is.
Mikor a kislány visszament, a törpét megint a szederbokor tövében találta. Elmondta neki az újabb feladatot.
– Ezt már nem adom ingyen! – hunyorgott gonosz kis malacszemeivel a törpe.
– – Mit kérsz cserébe? – kérdezte a kislány. – Bármi legyen az, megteszem!
A törpe szeme felcsillant!
– Hát, valójában lenne valami, amit kérnék. Ha megnősz, elmegyek érted és te hozzám jössz feleségül. – harsogta, majd éles hangon kacarászott.
A kislány beleegyezett a feltételbe. Most három napjába telt, amíg összegyűjtötte a gesztenyét, és a törpe egy éjszaka alatt ismét aranyat varázsolt belőle. A kislány hazahúzta a nehéz kocsit, a hám feltörte a vállát. A mostohája végre megelégedett a sok kinccsel.
Eltelt tíz év, a lánynak és testvéreinek gazdag kérőt keresett a mostoha. Messzire híre ment a dolognak, mert a lányok nagyon szépek voltak. A leggazdagabb legények hamar el is vették feleségül a mostoha idősebb lányait. Már csak a lány maradt és mostohahúga. A lány régen el is felejtette a rút törpét, akinek gyerekkorában ígéretet tett. Amikor a házuk ajtajának alsó részét türelmetlen kopogás verte és nyomában megjelent az apró termetű rémisztő alak, hirtelen minden eszébe jutott. A lány szívébe félelem fészkelte be magát. Amikor a törpe előadta kérését, hogy ő bizony a lányért jött, a mostoha közönséges, harsány kacagásban tört ki.
– Ugyan már! – gurgulázott a torka – gazdag és hatalmas kérőket várunk, téged pedig észre sem venni, mintha egy mérges gomba lennél, aki éppen csak kibújt a földből.
A törpe szóra nyitotta a száját, össze-vissza, hegyes fogaitól hátrahőkölt a mostoha. A lány eközben csak ült szótlanul.
– Hatalmas vagyok én, hatalmas. Sokkal különb annál, mint akiket eddig láttál! Tépd csak ki egy hajszáladat!
A mostoha kíváncsi volt, megtette, amit a törpe kért és átnyújtotta a törpe hosszú karmú ujjai közé a hajat. Kettőt sem volt ideje pislogni, a törpe a hajszálat arany nyakékké változtatta. Az asszony kapzsin nézte a csillogó kincset.
– Elég gazdag vagyok a számodra? – kérdezte, a mostoha mohó arcát látva magabiztosan a törpe. – Elég jó leszek a családodba?
– Igen, elég jó leszel! – mondta a mostoha. – Több eladósorban lévő hajadon is van itt, és a rangidőst illeti a jog, hogy hozzád menjen! – A lány elsírta magát.
– Állok elébe, hogy elvegyem! – vigyorgott az apró termetű gonosz lény.
– A rangidős én vagyok, és én is férjet keresek! Így én leszek a feleséged! – rikkantotta az aranytól megrészegült mostoha.
Bár a törpe gonosz volt, maga körül jóságra áhítozott. Így nyakába vette görbe lábait és addig futott a másik irányba, amíg jó messzire nem került a háztól, erdőtől és országtól, ahol a lány lakott. Soha többet nem látták. A mostoha még ma is a nyomában van, a lány soha többet nem hallott felőle. Húga és ő boldogan éltek az idők végéig.
segítő mesék 